Mestyán Ádám: Emlékidő

 

Sztélé

Goda Gáborról mindig az a benyomásom, hogy a magyar művészeti élet egyik legokosabb tagja. Darabjairól verset, novellát, esetleg zenét jóval könnyebb írni, mint kritikát, mivel általában az elmondhatatlant, a különös emberi mélységeket és a nem racionális megértését célozzák. A Sztélé című alkotás, bár ugyanolyan tömör, mint a legtöbb Artus-darab, szokatlanul kis térben játszódik. Azt hiszem – noha bőven akadnak benne tánc- és színházi elemek is –, a rendező ezúttal a performansz műfaját választotta. Vagyis: a darab összetett gondolkodás eredménye, melyben a képiség dominál.

Az Artus előadásairól igen nehéz érvényes és átgondolt interpretációt megfogalmazni. Azért van ez így, mert Goda a mitologikus és rituális gondolkodást, a hallgatást és az időtlen logikát részesíti előnyben. Ha mindezeket szóban próbálja megfogalmazni az ember, tökéletesen melléfog. Így lenne ez a Sztélé esetében is, ha az egymást követő akciók és történések deskripciójával akarnám meghatározni a darabot. Ehelyett célszerűbb kimondani: Goda mindig egy világot, és mindig ugyanazt a világot teremti meg. Akárcsak Nagy József, mindig ugyanabba az erős motívumrendszerbe ágyazza a mondanivalóját. Nem sajátos mozgásanyag jellemzi (persze az is), hanem egyfajta pillantás, melyben a színpadon megjelenő tárgyak és testek sajátos fizikai törvényekkel, cselekedetekkel és racionalitással saját világgá épülnek fel. Igen kevés alkotó képes olyan erős teremtőerővel átformálni az e világi tárgyakat, hogy egy pingponglabda is az ember szélmalomharcainak metaforájává váljék.

 sztele1
Téri Gáspár, Sőrés Zsolt és Lipka Péter - Koncz Zsuzsa felvétele

A darab Dombi Katival indul: egy parányi, kör alakú színpadon körbe-körbe jár. Középen nagy vetítővászon helyezkedik el, amely az események állandó hátterét alkotja, rajta Ernst Süss és Bodóczky Antal talányos videói futnak. A videók és a színpadi akciók között kifürkészhetetlen azonosság található: ugyanarról, de más nyelven beszélnek. Azt a kérdést fel se tegyük, hogy lehet-e egyáltalán két különböző nyelven ugyanarról beszélni. A videofilmek olykor mintha szélmalom forgását, máskor mintha sejtfonalakat mutatnának. A képek mindig absztraktak, nem teljesen azonosítható sejtések, körvonalak.

A sztélé (ahogy a színlap igen előzékenyen a nézők tudtára adja) „nagyméretű, írással vagy jelekkel vésett álló kőlap vagy kőtömb, melyet az ókorban sírhelynek, emlékműnek használtak". Az előadás – műfaja szerint – „élő emlékmű-rekonstrukció", vagyis nagyméretű, jelekkel ellátott alkotás, melyet nyugodtan értelmezhetünk sírhelynek. Jelekkel valóban tele van; mást sem látunk, csak dolgokat , melyek nem önmagukat jelentik, és színész-táncosokat, akik önmagukon keresztül nyújtanak valami teljesen mást. Meg kell említeni Sőrés Zsoltot, aki nemcsak a zenei hátteret adja, hanem aktív szereplő is. (Sőrés a magyar zajzenei underground jeles képviselője, felülmúlhatatlan érdemei vannak a noise -kultúra itthoni terjedésében.)

Az előadás Dombi Kati színpadi körben járása után Sőrés szemének bekötözésével folytatódik, illetve most látjuk meg, miféle furfangos színpadot találtak ki az alkotók. Kis csapóajtók nyílnak ki a padlón, amelyekből emberek és különböző tárgyak bukkannak elő – mintha láttunk volna már ilyet, például másfél éve a Trafóban, a Metzger/Zimmermann/de Perrot-társulat HOI című előadásán. De sebaj.

A szereplők egymást váltják, az egyes cselekmények, cselekedetek középpontjában más és más a főszereplő: hol a zseniális Lipka Péter vagy Téri Gáspár, hol a sokszor háttéremberként dolgozó technikai mester, Oldal István. Sőrés szemére nagy köveket raknak, melyeket durva zsineggel kötöznek az arcához. Így zenél különböző húros és húrtalan hangszerein, dobol a hasán, vagy éppen sípol. A vizuális elemek (videó) és a hang (Sőrés zajai) eleve meghatározzák a befogadó élményét, a kettő határai között a történések hol komolyak, hol viccesek, de mindenképpen godásak. Épül az emlékmű, pontosabban újraépül, kövei ezek az akciók.

Az egyik kedvenc jelenetemben Lipka és Téri feje épp hogy csak kiemelkedik a színpadból, közöttük állványon egy kis karika, mögöttük pedig Dombi Kati áll egy befőttesüvegnyi pingpong labdával. Dombi a fiúk szájába adogatja a labdákat, ők meg felváltva „átköpdösik" őket a karikán. Amelyiknek sikerül, kis cetlit kap a homlokára. A verseny banalitása és groteszk mivolta nemcsak vicces, hanem tökéletes leírá sa egy emberi léthelyzetnek és viszonynak. Goda és az Artus társulat ebben zseniális: léthelyzeteket tud képekbe fordítani.

Hosszas elemzéseket lehetne írni az egyes jelenetekről, e helyütt azonban érdemesebb arra figyelni, mi köti össze ezeket a jeleneteket, és mi adja Goda pillantásának fókuszát, legalábbis ebben a darabban. Az ugyanis, hogy Dombi Kati falat mászik, Lipka kínai bolondot játszik, és Sőrés torokhangon üvölt, nem sokat mond el az egész értelméről. Akad viszont két kulcsjelenet, melyeknek kicsit mélyebb elem zése – azt gondolom – megkönnyít heti az interpretátor dolgát. Az egyikben Lipka Péter úgy tesz, mintha könyvet írna. Két oldalról Dombi és Téri min den mozdulatát kíséri – fújással. Lip ka rezzenései – ha megáll, ha felnéz, ha a tollát morzsolja, ha a száját húzza – mintha e fújások eredménye volna. Miféle antropológia ez? Goda Gábor világában az ember mozgató és mozgatott, de jobbára az utóbbi. Már az Osiris tudó sítások ban (2002) megjelent az istenek által irányított, bábként mozgatott em ber képe, amely aztán a Rókatündérek ben (2005) is felbukkan. A kívülről való mozga tottság – mely gyakran játékos, segítő szándékú, de olykor rettenetes és automa tikus, önműködő sorsjátékokat is takarhat – Goda egyik központi színpadi eleme.

 sztele2
Téri Gáspár, Dombi Kati, Sőrés Zsolt és Lipka Péter - Koncz Zsuzsa felvétele

A másik jelenetben Dombi Kati egy piciny akváriumba mászik bele, ahol összekuporodva lefekszik. Vizet öntenek rá, majd lecsukják a fedelet. A színésznő gyönyörű arca vízi hullaként lebeg, és mered rá a nézőkre. (Talán Bozsik Yvette és Árvai György emlékezetes performansza, az Eleven tér lehetett ilyen gyomorszorító.) Amikor kiveszik, se nem élő, se nem holt. Aztán nagy, kétlukú beton béléstesteket vesznek elő, melyek mindegyikében két-két gyertya ég. Miközben lassan egymásra rakják őket, minden újonnan érkezett elem tetejére ráhelyezik a saját térdét átfogó Dombi Katit. Amikor készen van a hat elemből álló oszlop, a színpadon körbe (hátul is!) metronómokat raknak ki, és beindítják őket. A metronómok baljós kattogása övezi az utolsó „emlékképet", melyben Lipka és Téri kétoldalt őrt áll, míg az oszlop tetején – furcsa vizes áldozatként – ott remeg Dombi. Aztán lemásznak, de az árnyékuk ott marad.

Goda Gábor pillantása (és világa) egy pesszimista antropológia talapzatán állva, pozitívan patetikus: az idő, a metronómok kattogásának zaja mindent elnyom, de ugyanakkor „időt" is ad. Az igazán „emlékezetes", nem csak politikai értelemben vett emlékműveknek ugyanis saját idejük van: az emlékezés ideje, melyet létükkel szakítanak ki az emberi tárgyvilágból. Az Artus alkotógárdája a Sztélében ezt az időt restaurálja.

Sztélé (Artus – Goda Gábor Társulata, Artus Stúdió)

zene: Ed Herbst, Sőrés Zsolt.

videó: Ernst Süss, Bodóczky Antal.

tér: Kocsis Gábor, Oldal István.

fény: Kocsis Gábor.

jelmez: Lőrincz Kriszta.

rendező: Goda Gábor.

alkotó-előadók: Dombi Kati, Lipka Péter, Oldal István, Téri Gáspár, Sőrés Zsolt.