Ars poetica

Ars poetica

szellemiség és kreativitás
A legfontosabb az Artus-ban az a kreatív energia, ami alkotások létrehozásán túl olyan embert előfeltételez, aki teremtő erővel rendelkezik és képes - elsősorban a saját életét - alkotó módon irányítani. A kreativitás valójában életenergia.

függetlenség - szabadság
Mindenki, aki itt van, önmaga döntött úgy, hogy egy törött ablakú, fűtetlen gyárépületben tölti idejének nagy részét. A döntés lehetősége önmagában a szabadság egyik alapköve.

Az igazi szabadság ugyanakkor nem azt jelenti, hogy bármit megtehetünk, és még csak nem is azt, hogy azt csinálunk, amit akarunk, hanem hogy megértjük, mi a dolgunk a világban, megértjük, mit kell tennünk és képesek vagyunk azt akarni és véghez is vinni.


az alkotó és a néző
Az alkotások, amiket létrehozunk, tükörként mutatják meg, kik vagyunk és hol élünk valójában. Ám az igazi alkotás nem rólunk, nem az alkotóról szól. Értékké csakis akkor válik, ha a nézőt megszólítja, megérinti, önmagára, a jelenlétére ébreszti. Egy alkotással találkozva önmagunkat felfedezni, valódi önmagunkra emlékezni: ez az alkotó és a néző közös varázslata.

Befogadóként, nézőként tekintetünkkel újrafestjük a képet, újraírjuk a történetet. A figyelem és az emlékezet lefejti az alkotásról azt, ami mű, ami idegen, s marad egy csakis ránk érvényes, személyes ikon, egy felénk mutató jel, hogy egy alkotásban ott van a világ és a szubjektum összhangjának ígérete.
Minden művészi cselekedet olyan manifesztum, mely analógiája az életnek, sőt talán magát az élet természetét is meghatározó rendnek. A művészet - és így a színház szabályait sem az ember határozza meg. Az alkotó ember csak meg akarja találni azokat a törvényeket, amelyek bele vannak írva az emberi lélekbe, az emberi tettekbe, a kövekbe, a csillagokba.
 

kortárs és alternatív
A kortárs - alternatív gondolkodású művészember nem híve a merev konvencióknak, viszont egyszerre épít a tradíciókra és aktívan nyitott a változásokra.

Az alternativitás nem intézményi vagy minőségi meghatározás, hanem hitvallás, filozófia, életmód és munkamódszer.

A kortárs-alternatív előadásoknak, alkotásoknak saját, belső nyelvezetük van. Vagyis a mű eszköztárát, stílusát, belső logikáját érezhetően maga az alkotói folyamat alakítja ki, és nem pedig előre meghatározott szakmai vagy rendezői szabályok, szokások vagy elvárások. A kérdés, hogy a nézőben megteremtődik-e az érzet, hogy amit lát, annak egységes és felfogható belső rendszere, saját nyelvezete van. A „saját nyelv” megtalálásához nyitott, kísérletező munkafolyamat kell. Egy ilyen alkotói folyamatban a résztvevők sokszor olyan ismeretlen világokat fedeznek fel, ahol számtalan, biztosnak tűnő szabály érvényét veszti. Ez hihetetlenül izgalmas és inspiráló, ugyanakkor végtelenül kockázatos is, mert nem garantált, hogy a születendő előadás a megszokott nézői vagy szakmai elvárásoknak megfelel. Sőt.


Artus = a Jelenségek művészete
jel, jelzés, jelen, jelentés, jelenlét, jelentős, jelenet, jelenség

A jelenségek világa metafizikai valóság. A jelenség anyaga a jel: életünk során megmutatkozó, pillanatnyi, de mégis nagy kiterjedésű látomás. A látomások az élet felszíni eseményei mögött bújnak meg, amelyeket csak az láthat, aki az adott pillanatban kellő éberséggel rendelkezik. Jelen van. Művészi értelemben a Jelenséget az előadók és a nézők közösen hozzák létre. A jel és a jel megpillantása, vagyis a Találkozás hozza létre a Jelenséget, ami akkor születik, ha a Találkozás olyan intenzív, hogy a pillanat belső idejét összesűríti és szétrobbantja. Ilyenkor lesz a pillanatból örökkévalóság. Ekkor kapcsolódik az individuális magányos személy közvetlenül a másik emberhez, a világhoz, az univerzumhoz. Megszűnik az elkülönültség. Az örök visszatérés álma egy pillanatra megvalósul. Számomra ez a színház lényege, a katarzis momentuma. Minden előadásunkkal egy újabb lehetőséget keresünk egy ilyen találkozásra. Egy ilyen találkozás nem az azonnali megfejtés-értelmezés, hanem az érzések és intuíciók tartományába esik. Az életet ilyen intenzitással tekintve jutunk el ahhoz a metafizikai állapothoz, amikor az a meggyőződésünk, hogy az adott pillanatban végre valóságot látunk.

Számomra a színház lényege nem a „darab” maga, hanem a szituáció (a találkozás) minősége, amiben az emberek (előadók és nézők) részt vesznek. A színházi helyzet, - melyet egykor ünnepnek, rítusnak, szertartásnak is neveztek - elvezeti a benne résztvevőket egy olyan dimenzióba, ahol az elszigetelt, magányos individuum és a közösség közötti szakadék eltűnik. Az ünnepi vagy szertartás színház a közösséget, a találkozás minden résztvevőjét egy mitikus világba repíti, ahol az egyén végre önmaga lehet, mert léte nem feszül a közösség ellen, amelyben élnie kell. A színház anyaga és eszköze: az előadó, az előadás, a tánc, a szó, a tér. A színház lényege még csak nem is a mű maga. Mindez csak eszköz, hogy az átszellemült és átlényegült szituáció megszülethessen.